gemini://botond.online/hu/gemlog/2021-11-11-a-gemini-nem-jo-semmire.gmi

> Szóval a legegyszerűbb esetek kivételével már-már használhatatlan, és ha valamire nem az, akkor is gyengén teljesít. Én azért néha szeretnék egy-egy képet a szövegbe szúrni, több hasábba vagy táblázatba rendezni a tartalmat. A XIX. századi újságok már képesek voltak erre, és ha egy technológia nem képes 150 éve már naponta – gyakran sietve is – gond nélkül használt tipgráfiai elemeket utánozni, akkor ez a technológia elég korlátozott. Ezeknek a protokolloknak mindig sikerül valami ilyesmivel főbe lőni magukat, még csak nem is lábon, mert az egész ötlet már az indulás pillanatában halott, kivéve néhány elszigetelt kocka számára.

Ez a megjegyzés tulajdonképpen pontos. A Gemini haszontalan: közel sem tud annyi mindent, mint a HTTP/HTML, a tervezésénél sutba dobták a webes technológia utóbbi 30 éves fejlődését, funkcióiban pedig annyira minimalista, hogy a végfelhasználó a weben megszokott komfortzónájától nagyon messze találja magát. Kezdőként zavarba ejtő és értelmetlen érzés a Geminit használni.

Én azt állítom viszont, hogy a Gemini „haszontalansága” éppen a legfontosabb jellemzője, az, amely minden más, az „új web” létrehozására irányuló próbálkozástól megkülönbözteti. Az egyik kedvenc könyvem az elmúlt években a „Semmittevés forradalma” Jenny Odelltől. Szeretném hosszabban idézni:

> Kezdjük a történetet a lakóhelyemre, Oaklandre néző dombokon. Oakland két híres fával is büszkélkedhet: az első a Jack London-fa, egy hatalmas parti tölgy a városháza előtt, mely a város fa formájú logóját ihlette. A másik, mely a dombok között bújik meg, nem ennyire ismert. „Nagypapa” vagy „Öreg Túlélő” néven emlegetik, és Oakland egyetlen fennmaradt mamutfenyő ősfája – elképesztő relikvia még az aranyláz utáni nagy favágások előttről, amikor az összes mamutfenyőt kivágták. Bár az Keleti-öböl dombjainak nagy részét jelenleg is mamutfenyők borítják, ezek másodnövésűek, melyek kivágott őseik – valaha az egész part legnagyobb fái – tönkjeiből sarjadtak. 1969 előtt az oaklandiek azt hitték, minden ősfa kipusztult, amikor egy természetbarát belebotlott a többi fa fölé tornyosulő Öreg Túlélőbe. Azóta az ősi fa beépült az emberek kollektív képzeletébe, újságcikkeket, túracsoportokat és még egy dokumentumfilmet is megihletett.

> Mielőtt kivágták őket, a Keleti-öböl dombjainak ősfái közé tartoztak a tájolófák. Ezek olyan magasak voltak, hogy a San-Franciscói-öböl tengerészei őket figyelve kerülték ki a vízfelszín alá merült, életveszélyes Virágzó-Sziklát. (Amikor kivágták őket, a katonaság mérnöki alakulatainak szó szerint fel kellett robbantania ezt a sziklát.) Bár ő nem tartozott a tájolófák közé, mégis szeretek az Öreg Túlélőre egyfajta tájékozódási pontként tekinteni. E viharvert fa ugyanis sok mindent taníthat nekünk.

> Az első lecke az ellenállásról szól. Az Öreg Túlélő már-már legendás hírneve ugyanis nemcsak korának és valószínűtlen fennmaradásának köszönhető, hanem eldugott élőhelyének is. Még azok is nehezen találják meg, akik gyermekkorukban keresztül-kasul bejárták a Keleti-öböl dombjait. Még ha észre is vesszük, nem tudunk igazán közel kerülni hozzá, mert egy meredek sziklás emelkedőn áll, melyet fáradságos munka lenne megmászni. Ez az egyik oka, hogy nem vágták ki. A másik torz formája és alacsony termete: csupán kilencvenhárom láb magas, a többi ősi mamutfenyőhöz képest csenevész. Más szóval az Öreg Túlélő nagyrészt azért maradt fenn, mert fűrészárunak használhatatlan.

> Nekem ez olyan, mintha a Csuang-ce, a Csuang Csounak, egy negyedik századi kínai filozófusnak tulajdonított gyűjteményes kötet egyik meséje vált volna valóra - címének gyakori fordítása épp „A haszontalan fa”. A történet egy ácsról szól, aki meglát egy tekintélyes méretű és korú fát (az egyik változatban a mi parti tölgyeinkhez hasonló tölgyfát). Az ács azonban továbbáll, mert értéktelennek tartja, szerinte csak azért él ennyi éve, mert a göcsörtös ágai nem valók gerendának. Nem sokkal utána a fa megjelenik az álmában, és megkérdezi: „Azokhoz az értékes fákhoz hasonlítasz engem?” A fa rámutat, hogy a gyümölcsöt termő és a fűrészárunak való fákat rendszeresen elpusztítják. Azonban ennek a fának a haszontalanság a stratégiája: „Ez nekem nagyon hasznos. Ha nekem magamnak bármiféle hasznom lenne, megnőhettem-e volna ilyen nagyra?” A fa megütközik a hasznosság és az érték közti különbségtételen egy olyan ember szájából, aki a fában csak a majdani gerendát látja: „Mi értelme az effajta ítélkezésnek? Értéktelen, halandó ember vagy – honnan tudhatod, hogy én értéktelen fa vagyok-e?” Könnyű elképzelnem, hogy Öreg Túlélő ugyanezekkel a szavakkal korholta azokat a tizenkilencedik századi favágókat, akik könnyedén elmentek mellette, alig egy évszázaddal azelőtt, hogy rájöttünk, mit veszítettünk el miattuk.

> Ez a formula – a haszontalanság haszna – jellemző Csuang Csou stílusára, aki gyakran látszólagos ellentmondásokkal és logikátlanságokkal operál. De többi kijelentéséhez hasonlóan ez a paradoxon sem öncélú: inkább egy olyan társadalmi rend hű képe, melyet a képmutatás, a tudatlanság és a következetlenség határoz meg, így maga is paradox. Egy ilyen társadalomban a szerény és erkölcsös életre törekvő ember szükségképpen „fordítva” élne: számára felcserélődne a jó és a rossz, a fent és a lent, a termékenység és a pusztítás, és – valóban –, a haszon és a haszontalanság.

> Ha megengedi az olvasó, hogy kicsit eltúlozzam ezt a párhuzamot, azt mondhatjuk, hogy az Öreg Túlélő túl különös vagy nehézkes volt, hogy egyszerűen a fűrészmalomban végezze. Ily módon a fa számomra egyfajta mozdulatlan ellenállást képvisel. Mozdulatlanul ellenállni: önmagunkat úgy alakítani, hogy a kapitalista értékrendszer nehezen tudjon minket kisajátítani. Ha így teszünk, magát a vonatkoztatási rendszert utasítjuk el. Ebben az esetben egy olyan vonatkoztatási rendszert, melyet a termelékenység, a karrier és a vállalkozási kedv jellemez. Törekvést bizonyos kevésbé körülhatárolt, nehezen meghatározható ideálokra: a szinten tartás mint termelékenység, a metakommunikáció fontossága és az élet puszta megélése mint legmagasabb cél. Azt jelenti, hogy az én egy olyan formáját ismerjük el, sőt ünnepeljük, mely időben nem állandó, meghaladja az algoritmikus leírást, és önazonosságának határai esetenként az egyén határain is túlnyúlnak. Egy olyan környezetben, amelyben még legapróbb gondolataink is kapitalista kisajátítás tárgyai lehetnek, így élni éppoly kényelmetlen, mint egy ünnepségre nem megfelelő öltözetben érkezni. Elkötelezettség, fegyelem és akarat szükséges, hogy ilyenek maradjunk. A semmitevés nehéz.

Így tekintek én a Geminire: ő az internet „haszontalan fája”. Nincs analitika és metrikák, nem lehet gyors népszerűségre szert tenni, az emberek figyelméből hasznot húzni, karriert vagy akár egy minimálisan működőképes webes platformot építeni – mindezt ismeretlensége és haszontalansága okán. Épeszű cég nem építene a Geminire, és éppen ez adja jellegzetes karakterét. Mozdulatlan ellenállást képvisel a webbel, a figyelemiparral és a megfigyelésre épülő kapitalizmussal szemben. Miközben a web egyre jobban központosul és elüzletiesedik, a Gemini olyan marad, amilyen; mindenkinek beletörik a bicskája, aki hasznot próbál húzni belőle.

A Gemini csakis egyszerűsége és aszketikus mértéktartása miatt alkalmas erre a szerepre. Ha formális leírása elkészül, tovább nem lehet már bővíteni. Ez zavarhatja a folyamatosan bővülő és „fejlődő” webhez szokott felhasználókat, de az új funkciók hiánya szavatolja, hogy megmaradhat valóban egyedi online térnek. Olyannak, amely nem csak bizonyos platformokhoz való kötődésünket kérdőjelezi meg, hanem alapvető kapcsolatunkat a modern webbel és magával a technikával.

A Gemini nem jó semmire